Giorgio világa

Mottó: "A labda elmehet mellettem, de a játékos soha"

A sportújságok, a média, és a feledékeny emberi emlékezet mindig csak a sztárokról, a gólkirályokról, cselgépekről emlékezik meg, az ő alakitásaikat emlegetik a szurkolók egy nagy rangadó után egy fröccs vagy egy sör mellett, egy kiskocsma teraszán üldögélve.

De ki emlékszik a vizhordókra, a szürke labdaszerző középpályásokra, a sziklakemény bekkekre?

Ezt a súlyos mulasztást próbálja valamennyire kompenzálni ez a kis cikksorozat.

Ronald Paolo "Pablo" Montero Iglesias

 (1971. szeptember 3., Uruguay)

Cikkünk főszereplője futballistacsaládba született, édesapja maga is válogatott labdarúgó volt, természetesen Uruguay szineiben, sőt részt is vett az 1970-es mexikói vb-n, ahol bronzérmet szerzett.No de vissza Paolohoz! A kis Monteronak jól kellett tanulnia ellenkező esetben édesapja nem engedte volna futballozni, egyébként sem pátyolgatta fia futballista-karrierre vonatkozó elképzeléseit, azonban látva tehetségét, ő is meghátrált, szabad utat engedve az eseményeknek. A 179 cm magas, 74 kg súlyú középső védő első profi klubja a patinás Penarol volt, ahol nem töltött l sok időt, hiszen alig 21 évesen, 1992-ben szerződtette az olasz első osztályú Atalanta. Montero eleinte nem érezte jól magát, honvágya volt, küszködött a beilleszkedéssel, de azért olyan rosszul nem futballozhatott bergamói időszaka alatt, hiszen 1996-ban szerződést kinált neki a Juventus FC, a torinói sztárklub.

Pályafutása a Juventusban

(1996-2005)

 A csapat ekkoriban Marcello Lippi irányitása alatt (egyik) fénykorát élte, abban az időben talán Európa legjobb csapata volt. Montero gyorsan beilleszkedett, kezdőemberré vált. A Juventusnál érte el legnagyobb sikereit, amit 4 scudetto is fémjelez (1997, 1998, 2002, 2003). Sajnos a nemzetközi porondon már nem tudott  olyan sikereket elérni a klub mint 1996-ban (BL-győzelem), igy szegény Paolonk nyakába nem kevesebb mint 3 (!) ezüstérmet akasztottak az aktuális BL-döntők után (1997, 1998, 2003).

A Juve hazai hegemóniája is megingott az első Lippi-korszak lezárása után (1999), és az őt követő Carlo Ancelotti ugyan 2 ezüstéremmel bizonyitotta, hogy sokra hivatott edző (amit az AC Milannal bizonyitott és jelenleg is bizonyit) de a torinói klub vezetői nem voltak elégedettek és visszahivták az egykori sikerek kovácsát Lippit a kispadra (2001).

A váltás Monteronak is jót tett, aki kezdetben Lilian Thurammal játszott belső védőt, később pedig a legendás Ciro Ferrara lett állandó társa a védelem tengelyében. A Ferrara-Montero védőpáros (emléküket őrzi egy iskolapadba vésett felirat valahol a szegedi Radnóti gimiben is) fantasztikusan muzsikált a 2002-03-as szezonban, nekik is köszönhetően a csapat 2002 után megint elhóditotta a scudettot, a BL-ben pedig döntőbe jutott. Az AC Milannal játszott derbi nem a szépségével került be a futball históriáskönyvébe (0-0), a trófea sorsa büntetőkkel dőlt el, ahol sajnos Paolo is kihagyott egyet, igy a Milan csapatkapitánya Paolo Maldini emelhette magasba a BL-serleget.

2003-04-es szezon a második Lippi-éra záróakkordjaként vonult be a történelemkönyvekbe, nem igazán sikerült a bajnokság sem a csapatnak, sem Paolonak. Új társat kapott, a Chievo-tól érkezett Nicola Legrotaglie személyében de ez a páros már nem volt annyira massziv, mint a Ferrarával alkotott kettőse. A szezon végén (3. hely a bajnokságban) Lippi elköszönt a csapattól, Montero maradt. A kispadra Fabio Capello érkezett, aki a Fabio Canavaro, Lilian Thuram kettőst preferálta az uruguayival szemben, igy Montero perememberként játszotta végig a szezont. Régi formáját már megközeliteni sem tudta, akadtak őrjitő hibái is a szezonban, igy senkit sem lepett meg, hogy a bajnokság végén az argentin San Lorenzo-ba igazolt, 2006-ban pedig anyaklubjához került a Penarolba. 2007 májusában pedig egy edzés után bejelentette visszavonulását a profi futballból. Ahogy csapattársa Ruben Capria fogalmazott: "Borzasztó érzés elvesziteni a kapitányunkat!"

A Celeste kapitánya

(1991-2005)

Montero válogatottbeli pályafutása sokkal szegényebb eredményekben mint klubkarriere. Viszonylag korán még 1991-ben bemutatkozott hazája szineiben. Nem vett részt az 1995-ös Copa Americán, ahol Urugay eddigi utolsó kupagyőzelmét érte el. Nem sikerült a válogatottal sem az 1994-es, sem az 1998-as Világbajnokságra kijutni. Paolo válogatott pályafutása megkoronázásaként csak a 2002-es VB-n vehetett részt, amit Japán és Dél Korea közösen rendezett. A Celeste az A-csoportbe nyert besorolást a cimvédő franciákkal, a dánokkal valamint a VB újonc Szenegállal egyetemben. Uruguay az első meccsén kikapott Dániától 2-1-re, 0-0-át játszott a franciákkal, utolsó csoportmeccsükön pedig egy fantasztikus fociparádén háromgólos hátrányból álltak fel Szenegál ellen, de az eredmény így is csak 3-3 lett, ami az égszinkék mezben játszó válogatott kiesését jelentette. Mindhárom meccsen Montero viselte a csapatkapitányi karszalagot. A világbajnokság után bejelentett visszavonulását a válogatott meztől, de a 2004-es Copa America bronzérmes csapatban megint ott találjuk a nevét. Ezután részt vett a 2006-os Mondial dél-amerikai selejtezőin, aholy Uruguay az 5. helyen végzett. Következhetett az Ausztrália elleni interkontinentélis selejtező 2005 decemberében, amit a Celeste a második meccsen, Ausztráliában büntetőkkel elbukott. Ez volt Montero utolsó meccse uruguayi szinekben.

Személyisége

Ha előkeressük az urugayi futball-gladiátorral kapcsolatos emlékeinket, először is a kemény, már-már a durvaság határát súroló szerelések jutnak eszünkbe a Juventus 4-eséről. Való igaz Montero nem egy Beckenbauer típusú védő volt, nem tudott finomkodni, a labdát felhozni a középpályáig stb., de ő nem is akart soha többnek látszani. Ő a szó legszorosabb értelmében BEKK volt (persze ha nem pejorativ jelzőt értünk ezalatt). Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Paolo-nak voltak „dolgai” a meccseken, szemléltetésül itt egy kis „gyöngyszem”:

https://www.youtube.com/watch?v=SzSbwdQ9rVc

Hiába senkit sem állitanak ki 15-ször a semmiért (Serie A-rekord)

Még mindig emlékszem egy szituációra 2003 tavaszáról a Bologna-Juventus (2-2) meccsről. A Bologna ha jól emlékszem 2-0-ra vezetett, a Renato dell'Ara stadion tombolt, amikor is a hazaiak fiatal üdvöskéje, az akkor 19 éves Mourad Meghni (akit akkor az új Zidane-ként emlegettek) kiváló inditást kapott, egyedül vihette a lasztit a kapu felé, és valami szemtelen, nagyképű megoldással akarta azt Buffon hálójába juttatni. A végeredmény taccs lett. A kis francia rá egy percre akkora „atyai fülest” kapott Montero-tól, azért, hogy egyáltalán mert megindulni a Juve kapuja felé, hogy majdnem leszakadt a feje, a biró nem látta az esetet az uruguayi szerencséjére. Nem volt szép jelenet az biztos, de a tasli nevelő célzatát kár lenne vitatni.

A torinói klub dolgozói még ma is jó szivvel emlékeznek meg Paolo-ról, aki igazi sztárallűröktől mentes sportolóként mindig visszaköszönt, ha valaki köszönt neki, nem utasitott el senkit, ha aláirást akart szerezni tőle. Beszédes tény, az is, hogy Zidane torinói pályafutása alatt igen jó barátságot ápolt a fanciával.

Remélem sikerült felidézni valamennyire ennek a (szerintem) szerethető futballistának a pályafutását, ami ugyan nem annyira csillogó mint a szupersztároké, de mégis néha szimpatikusabb, mint a a bulvárújságok cimlapjáról vigyorgó futballista-csillagocskák.